Az irigység, szótári megfogalmazásban, elégedetlen vagy bosszús vágyakozás érzése, amelyet valaki tulajdona, tulajdonságai vagy szerencséje kelt.

Szerintem, mindannyian éreztünk már így. Az irigység természetes emberi érzés. Ami a legfontosabb, hogy felismerjük, és utána eldöntsük, hogy mit is kezdünk vele.

Lehet, néha, csak frusztráltságot, haragot vagy szomorúságot érzünk mások párkapcsolata láttán vagy, amikor valaki más kapja meg az oly vágyott állást. Nyugtalanság, elégedetlenség járhat át bennünket akkor is, amikor a közösségi média oldalait nézegetjük, és csak azt konstatáljuk, hogy mindenki más boldogabb nálunk a kitett képek alapján. Másokhoz hasonlítjuk magunkat, anélkül hogy tudnánk mi is a valóság és azt csak érzékeljük, hogy nem vagyunk elegek, valami megint hiányzik az életünkből.

Kifelé tekintünk, másokhoz hasonlítjuk magunkat, ahelyett, hogy egy régebbi önmagunk képéhez mérnénk magunkat. Csak így kaphatunk hiteles képet saját fejlődésünkről.

Sokszor az irigységet eltemetjük magunkban, nem szeretünk tudomást venni, mert negatív tulajdonságként értékeljük és így, valószínűleg valahol szégyelljük magunkat amikor észleljük.

Talán csak azt vesszük észre, hogy elkezdjük az irigyelt személyt kerülni, vagy különösebb ok nélkül gorombán viselkedünk vele. Át is helyezhetjük máshová az irigységet: elítéljük a másikat, kigúnyoljuk vagy hangoztatjuk, hogy mi biztos másként csinálnánk.

Valójában, csak saját önértékelésünket kérdőjelezzük meg és bizonytalanodunk el önmagunkban. Vajon elég vagyok?
Bekapcsolhatnak a korlátozó hitrendszereink is, mint például,  “ha neki jut, nekem már nem marad”.

Az irigységet úgy tudjuk, jól megélni, hogy először is megengedjük magunknak. Tudasítjuk, hogy igen, zavar, hogy a másik jobban csinálja. Utána pontosítjuk, hogy mi az, amit a másiknál igazán irigylünk. Ha ez megvan, és biztosak vagyunk benne, hogy ezt mi is akarjuk magunknak, akkor át tudjuk fordítani inspirációvá. Beazonosítom, hogy pontosan mit szeretnék elérni, utána megtervezem és megteszem az ahhoz vezető lépéseket. Ha kell, megkérdezem az adott személyt, hogy hogy érte el az adott célt.
Lehet, hogy ráfordítással és erőfeszítéssel fog járni, de utána Te döntöd el, hogy vállalod-e.Emlékszel, hogy mikor volt, amikor legutoljára zavart a másik sikere?

Ha szeretnél jobban összekapcsolódni magaddal, hogy milyen érzések játszódnak le benned, gyere el jógázni, a kitartások alatt megfigyelheted, hogy reagálsz bizonyos gyakorlatok alatt, pontosan mi is  játszódik le Benned!

Forrás:
Roxie Nafousi: Manifesztáció

Négy éve lattám egy interjút Nádas Péterrel, először hallottam valakit, aki nyíltan tudott beszélni arról, hogy élete egy időszakában sűrűn megfordult a fejében, hogy öngyilkos lesz. Persze azt is hozzátette az interjúban, hogy ezen az érzésen egy pszichológus tudott segíteni. Az is kiderült, hogy édesapja saját kezével vetett véget az életének az író 16 éves korában. Utána elmagyarázta, hogy ha egy szülő önkezével vet véget az életének, a gyermek elméjében automatikusan rögzül az öngyilkosság, mint problémamegoldási lehetőség.

Megérintett ez a meztelen őszinteség. Az ilyen családi szennyest inkább takarkatjuk, azt meg hogy öngyilkosság jár a fejünkben, pláne. Az én édesanyám is megölte magát, sőt  a testvére is, az apja csak próbálkozott. Nekem is sokáig “B” tervként ott figyelt az elmémben, hogy ha valami nem sikerül akkor még mindig véget vethetek az életemnek, legyen szó akár  egy vizsgáról vagy egy elképzelt terv végrehajtásáról. Megrázó volt ezt először felismerni, hogy így működöm, hogy az agyam egyszerűen így lett huzalozva. Felismerés után sikerült megváltoztatni is a kiépült idegpályát. Valahol nagyon mélyen, még megjelenik, mint lehetőség, de már tudom és érzem is, hogy mindig van választásunk és lehetőségünk a megoldásra. Ha szembe merünk nézni és megengedni magunknak, akár az összeomlás lehetőségét is. Egyik kollégám ismételgette sűrűn André Gide mondását: “csak megoldások vannak, nem pedig problémák”, (hasznos volt, főleg, hogy jogi osztályon dolgoztunk, ahol általában megoldást keresni jött a többi dolgozó), ami később az én mantrámmá is vált és egy új nézőpontot épített az életembe.

Magyarország a listavezetők között szerepel az öngyilkosságokat összegző világ rangsorrban. Ennek ellenére ez marad tabu téma. Tekintettel a számokra, vajon hányak élnek ezzel a tudattal, úgy mint, ahogy én éltem vagy Nádas Péter, hogy az öngyilkosság egy fel nem ismert, de beépült evidencia?  

Habár a tendencia változik, de az, hogy valaki pszichológushoz vagy pszichiáterhez menjen, mert mentálisan rosszul érzi magát, még mindig nem egyértelmű. WHO felmérése szerint pedig az európai lakosság több mint 20 %-át érinti valamilyen mentális betegség: legelterjedtebbek a depresszió, skizofrénia, demencia, evészavar vagy generalizált szorongás. Sajnos, továbbra is erősen stigmatizáló lehet, ha valakiről kiderül, hogy mentális problémája van, vagy hogy az élete egy szakaszában pszichológushoz járt.

Pedig az elménk egészsége ugyanolyan fontos kellene, hogy legyen mint a testünké és megkülönböztetés nélkül kellene szakemberhez fordulni, ha érzékeljük, hogy egy adott problémát már nem tudunk egyedül megoldani. Ezen kívül, a mai korunkban az agyunknak milliószor több információt kell feldolgoznia, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt. Így a nagyobb leterheltség miatt könnyebben alakulhat ki mentális rendellenesség is. 

Nekem ez személyes ügyem, mert még ha gyerekként is, de borzalmas volt látni, hogy válik valaki fokozatosan beteggé, a betegség meg visszafordíthatatlan folyammá az idő múlásával. Asszisztálni, ahogy a felnőtt környezet nem mer szembesülni a problémával, mert nem érti, vagy nem akarja érteni, vagy csak látni, mert ez szégyen és kinézetre amúgy normális, olyan mint régen volt, egy két kilengéstől eltekintve.

Test, szellem és lélek egysége, ez az egészségünk alapköve. Merj szembenézni a problémáiddal, és ha szükségét érzed, merj segítséget kérni! A segítségkérés is az önszeretet egy formája: figyelek magamra és gondoskodom testi és lelki szükségleteimről.