Ki nem gondolt már öngyilkosságra?
Ki nem gondolt már öngyilkosságra?
Négy éve lattám egy interjút Nádas Péterrel, először hallottam valakit, aki nyíltan tudott beszélni arról, hogy élete egy időszakában sűrűn megfordult a fejében, hogy öngyilkos lesz. Persze azt is hozzátette az interjúban, hogy ezen az érzésen egy pszichológus tudott segíteni. Az is kiderült, hogy édesapja saját kezével vetett véget az életének az író 16 éves korában. Utána elmagyarázta, hogy ha egy szülő önkezével vet véget az életének, a gyermek elméjében automatikusan rögzül az öngyilkosság, mint problémamegoldási lehetőség.
Megérintett ez a meztelen őszinteség. Az ilyen családi szennyest inkább takarkatjuk, azt meg hogy öngyilkosság jár a fejünkben, pláne. Az én édesanyám is megölte magát, sőt a testvére is, az apja csak próbálkozott. Nekem is sokáig “B” tervként ott figyelt az elmémben, hogy ha valami nem sikerül akkor még mindig véget vethetek az életemnek, legyen szó akár egy vizsgáról vagy egy elképzelt terv végrehajtásáról. Megrázó volt ezt először felismerni, hogy így működöm, hogy az agyam egyszerűen így lett huzalozva. Felismerés után sikerült megváltoztatni is a kiépült idegpályát. Valahol nagyon mélyen, még megjelenik, mint lehetőség, de már tudom és érzem is, hogy mindig van választásunk és lehetőségünk a megoldásra. Ha szembe merünk nézni és megengedni magunknak, akár az összeomlás lehetőségét is. Egyik kollégám ismételgette sűrűn André Gide mondását: “csak megoldások vannak, nem pedig problémák”, (hasznos volt, főleg, hogy jogi osztályon dolgoztunk, ahol általában megoldást keresni jött a többi dolgozó), ami később az én mantrámmá is vált és egy új nézőpontot épített az életembe.
Magyarország a listavezetők között szerepel az öngyilkosságokat összegző világ rangsorrban. Ennek ellenére ez marad tabu téma. Tekintettel a számokra, vajon hányak élnek ezzel a tudattal, úgy mint, ahogy én éltem vagy Nádas Péter, hogy az öngyilkosság egy fel nem ismert, de beépült evidencia?
Habár a tendencia változik, de az, hogy valaki pszichológushoz vagy pszichiáterhez menjen, mert mentálisan rosszul érzi magát, még mindig nem egyértelmű. WHO felmérése szerint pedig az európai lakosság több mint 20 %-át érinti valamilyen mentális betegség: legelterjedtebbek a depresszió, skizofrénia, demencia, evészavar vagy generalizált szorongás. Sajnos, továbbra is erősen stigmatizáló lehet, ha valakiről kiderül, hogy mentális problémája van, vagy hogy az élete egy szakaszában pszichológushoz járt.
Pedig az elménk egészsége ugyanolyan fontos kellene, hogy legyen mint a testünké és megkülönböztetés nélkül kellene szakemberhez fordulni, ha érzékeljük, hogy egy adott problémát már nem tudunk egyedül megoldani. Ezen kívül, a mai korunkban az agyunknak milliószor több információt kell feldolgoznia, mint mondjuk 50 évvel ezelőtt. Így a nagyobb leterheltség miatt könnyebben alakulhat ki mentális rendellenesség is.
Nekem ez személyes ügyem, mert még ha gyerekként is, de borzalmas volt látni, hogy válik valaki fokozatosan beteggé, a betegség meg visszafordíthatatlan folyammá az idő múlásával. Asszisztálni, ahogy a felnőtt környezet nem mer szembesülni a problémával, mert nem érti, vagy nem akarja érteni, vagy csak látni, mert ez szégyen és kinézetre amúgy normális, olyan mint régen volt, egy két kilengéstől eltekintve.
Test, szellem és lélek egysége, ez az egészségünk alapköve. Merj szembenézni a problémáiddal, és ha szükségét érzed, merj segítséget kérni! A segítségkérés is az önszeretet egy formája: figyelek magamra és gondoskodom testi és lelki szükségleteimről.
Hogyan jógázzunk?
Hogyan jógázzunk?
Nyugaton (Indiától nyugatra) a jógát elsősorban annak fizikai részével, az ászanákkal (jóga póz) azonosítsuk. Azok pedig csak a jóga filozófia egyik pillére a nyolcból. Jóga szó jelentése egyesülés, ami által el tudjuk érni a test,a szellem és a lélek mély egyesítését.
Patanjali jóga szútrában az ászanákról annyit kommentált, hogy stabilnak és kényelmesnek kell lennie. Itt elsősorban a meditációhoz való legmegfelelőbb póz megtalálásáról van szó, de vajon hányszor jut ez eszünkbe a jógaszőnyegen?
Személy szerint több éves gyakorlat kellett, illetve több komolyabb sérülés, hogy a testemmel egy szoros együttmüködő kapcsolat tudjon kialakulni: szerető megengedésben legyek és tiszteljem a határaimat, ha a gyakorlás ellenére egy póz nem megy.
Tapas a jóga második pillérének, niyamanak az egyik ága. Nimaya a jóga filozófiájának azon része, ami a külvilággal kapcsolatos tanokat, irányelveket foglalja össze, amiket a jógik alkalmaznak az életükben. A tapas szó egy belső tűzre utal, ami erőt ad a kitartáshoz, a disziplinhez. Tapas lángjának meggyújtása és annak fenntartása elengedhetetlen, hogy a tartós változás következzen be. Fizikálisan és mentálisan kell felkészülni, hogy változás megtörténhessen. Ez kitartó gyakorlást igényel, néha önkorlátozást, fegyelmet is. Személy szerint, sajnos még mindig, bele esem néha abba a hibába, hogy óriási buzgalommal esek neki egy új gyakorlatsornak vagy póznak (nehezebb ászanákat különöző részgyakorlatokkal lehet előkészíteni) fokozatosság helyett, majd az idő múlásával gyorsan elfogy a türelmem és a kitartásom. A tapas tehát hatalmas lánggal meggyúlik bennem, ami néha ugyanolyan gyorsasággal ki is alszik, felégetve az összes energiámat. Minél gyorsabban szeretnék eredményeket, a helyett, hogy lassabban, türelemmel, először bizonyos fokú önfegyelemmel gyakorolnék, anélkül, hogy az eredményre fókuszálnék.
Másrészről, nehezen engedem meg magamnak, hogy időnként csak rövidített vagy könnyített gyakorlatokat végezzek, így egyáltalán nem állok neki és elslisszolom az egész feladatot, ahelyett, hogy elfogadnám, hogy belefáradtam. Vagy erőltetésbe csúszok át és bele erőszakolom magam a gyakorlásba.
Ilyenkor a niyama másik ágát, santosha elvét, azaz a külső körülmények elfogadását, az adott állapotommal való megelégedésre ajánlatos koncentrálni. Ez, mióta egyre több szeretettel tekintek magamra, mióta tudatosan odafigyelek, hogy ne teljesítés által várjak szeretetet, egyre könnyebben megy. Mégha valahol, a háttérben bennem van egy bizonyos nyugtalanság, hogy vajon ennek így jó vége lesz, hogy így is lehetek elég, nem fog e valaki a háttérből megszólalni, hogy ezt vagy azt igazán megcsinálhattam volna még?
Az igazi boldogság nem az a pillanat, amikor elönt az eufória, mert sikerült elérni a célt, hanem azok a napok, órák, amíg eljutok odáig.